Sehun
– Hol vagyok?
– Ne aggódj, többé nem eshet bántódásod.
A király megmentette az életedet. Cserébe annyit vár el tőled, hogy ezután
dolgozz neki.
– Én nem leszek senkinek a szolgája.
– Inkább folytatnád úgy, ahogy eddig
éltél? Itt mindent megkaphatsz: ruhát, ételt, szép szobát, meleg vizet… Ezek
mind olyan kiváltságok, melyekben idáig nem volt részed, nem igaz? És az lesz a
dolgod, amire születésedtől fogva neveltek: katonának kell lenned.
– Gyűlölöm ezt a tisztséget.
– De teljesen más a király katonájának
lenni, mint az a szörnyű hely, ahova jártál…
– Mégis ki vagy te? És honnan tudsz
ennyi mindent rólam?
– Híresebb vagy, mint gondolnád, Oh
Sehun. Megölted azt a zsarnokot, aki rettegésben tartotta a katonákat, ezért
mindenki hálával tartozik neked.
– Azt hittem, börtönbe fognak zárni a
tettem miatt, ehelyett ünnepelt sztárrá váltam?
– Valahogy úgy. Ezért kellesz a
királynak. Régóta vár arra, hogy egy olyan fiú érkezzen a táborba, aki nem tűri
el a megaláztatásokat, hanem kiáll magáért, mert ezzel bizonyítja be igazán,
mennyire jó harcos, nem pedig azzal, ha éveket tölt a kiképzésben. Fürödj meg,
öltözz fel, aztán jelenj meg az uralkodó előtt. Választhatod a nyomort, de
remélem, jól fogsz dönteni.
Megannyi kérdésem lenne még ehhez az
ismeretlen fiatal lányhoz, aki valószínűleg a palota egyik szolgálója, mivel a
király lányai tudtommal már elköltöztek, és különben sem valószínű, hogy őket a
közelembe engedné. Az egy dolog, hogy megmentett, de azt biztosan nem nézné jó
szemmel, ha a gyerekei a pornéppel keverednének.
Végighúzom a kezem a puha paplanon,
amivel betakartak, és elgondolkozom azon, hogy valaha feküdtem-e hasonlóan
kényelmes ágyban. A válasz egyértelműen nem, ezért legszívesebben egész nap ki
sem szállnék belőle, élvezve a párnákból áradó öblítő illatát, és a takaró
melegét, amit még kiskoromban is nélkülöznöm kellett. Végül erőt veszek
magamon, és kitámolygok a fürdőszobába, mert rájövök, hogy a forró víz
ugyanolyan jól fog esni, mint az alvás. A földre hajigálom a véres cuccaimat,
és a művelet közben szerencsétlenségemre egy tükörrel találom szemben magam.
Meg kell hagyni, elbűvölő látványt nyújtok a feldagadt számmal, a nyakamon
éktelenkedő vágással, véreres szemeimmel, zsírtól összetapadt hajammal és a testem
egész felületét borító, mindenféle színekben pompázó foltokkal. Felkapok egy
törölközőt, és gondosan letakarom vele a tükröt, mert szabályosan hányingerem
támad attól az alaktól, aki visszanéz rám belőle. Fáradtan bámulom az alvadt
vért, ami a vízzel keveredve tűnik el a lefolyóban. Olyan sokáig és annyira
erőteljesen dörzsölöm magam a szivaccsal, hogy a meglévő foltok mellett újabbak
jelennek meg; bőröm a fájdalomtól kipirosodva könyörög azért, hogy hagyjam már
abba megszállott sikálását. De képtelen vagyok leállni. Abban reménykedem,
minél tovább és minél alaposabban mosom le magamról a mocskot, annál könnyebb
lesz az elmémet kínzó emlékeket elfelejteni. De sajnos attól, hogy megtisztítom
a testem, a lelkemen tátongó sebeknek eszük ágában sincs begyógyulni.
Tényleg bízzak meg a királyban? Eddig
két férfi uralta az életemet, és mindkettő mellett megjártam a poklot. Mára
mindkettő halott, de ettől cseppet sem érzem jobban magam. A haláluk nem
törölte el mindazt a kínt, amit szimpla létezésükkel okoztak nekem.
Az apám világéletében katona akart
lenni, de túl gyengének bizonyult ahhoz, hogy bevegyék a seregbe. Bezzeg ahhoz
nem volt gyenge, hogy anyámat nap, mint nap félholtra verje, engem pedig
rettegésben tartson. Szilárdan elhatározta, hogy mivel ő nem harcolhat a
hazáért, az én életemet fogja feláldozni imádott országa oltárán. Kiskoromtól
kezdve edzett, mivel úgy gondolta, ha őt is kellőképpen felkészítette volna az
apja, akkor megerősödött volna, és nem kellett volna amiatt szégyenkeznie az utcán,
hogy alkalmatlan a harcra. De nem vívni vagy a fegyverek használatára tanított,
sokkal kegyetlenebb módszerei voltak arra, hogy „életképessé” tegyen. Például
bejött hozzám, mialatt fürödtem, és szó nélkül a víz alá nyomott. Reflexeim
rögtön működésbe léptek, kapálózni kezdtem, és kétségbeesett hangokat
hallattam, bár nem igazán reméltem, hogy anyám megment majd; túlságosan félt
apámtól ahhoz, hogy szembe mert volna szállni vele. Mikor úgy éreztem, itt a
vég, és nem is bántam volna, ha ott fulladok meg, valami addig ismeretlen erő
költözött belém, és kitéptem magam apám szorításából. Ezt addig játszotta
velem, amíg egyre korábban és gyorsabban nem reagáltam, és akkor hagyta abba, amikor
már ahhoz is elég erős voltam, hogy nem engedtem, hogy lenyomjon a víz alá.
De ez csupán egy volt a szemét húzásai
közül. Nem volt boldog gyerekkorom, és akkor nagyon finoman fogalmaztam. Ha
játszani kezdtem a szomszéd srácokkal, véletlenszerűen mindig felbukkant, és
egy ütéssel a földre küldött, mondván, hogy az ellenség bármilyen szituációban
rám támadhat, és nekem mindig készen kell állnom arra, hogy megvédjem magam, és
hogy visszatámadjak. A barátaim persze fejvesztve menekültek, mielőtt apám őket
is maga alá gyűrhette volna, és többet a közelembe sem merészkedtek. Az
iskolában szintén messzire elkerültek, mert mindenki tudta, hogy az apám nem
normális, és attól féltek, én is örököltem beteg génjeit, vagy attól, hogy ott
is megjelenhet, és ha nem tetszik neki, akivel játszom, annak elláthatja a
baját. Otthon mindennapossá váltak a verések, de ő nem azért ütött meg, mert
tiszteletlen voltam vele, vagy rosszul tanultam, azt akarta, hogy üssek vissza,
védjem meg magam, amit soha nem tettem meg, mert mégiscsak az apámról volt szó.
Egy szemernyi tiszteletet sem érdemelt, ettől függetlenül megadtam neki.
Tizennégy éves voltam, amikor elküldött
a kiképző táborba. Térden állva könyörögtem anyámnak, hogy hadd ne kelljen
odamennem, de ő könnyes szemmel átölelt, és azt suttogta, hogy apám szava
szent, és engedelmeskedjek neki, mert ha ellenkezem, csak rosszabb lesz a
helyzet. A vonaton ülve azon rimánkodtam, hogy a táborban legyen jobb sorom,
mint amilyen otthon volt, ami nem is tűnt olyan lehetetlen dolognak ismerve a
múltamat.
Kezdetben nem volt vészes, leszámítva,
hogy gyakran a földön kellett aludnom, és hogy legfiatalabb lévén folyton a
nyakamba varrták a mosogatást, na meg a vécépucolást. A legidősebbek addig
tapostak a kezemen, amíg nem egyeztem bele, hogy az ő cipőjüket is
megtisztítom, és természetesen a kajámat is folyamatosan elkobozták tőlem. A
Kiképző minden este egymásnak eresztett két szerencsétlent, akiknek addig
kellett verniük egymást, amíg szusszal bírták, és mondanom sem kell, hogy
valamiért mindig én voltam a párbaj egyik résztvevője. Eleinte alul maradtam,
és büntetésképpen egész éjjel nekem kellett őrt állnom. A Kiképző egy olyan
bilincset helyezett a csuklómra, ami ha egy másodpercre is lehunytam a szemem,
úgy megrázott, hogy pár órára biztosan kiverte az álmosságot belőlem. Nem
tudtam levenni magamról, hiszen a kulcsa nála volt, ezért egy idő után nagyon
nehezen bírtam a kialvatlanságot. Úgyhogy erőt vettem magamon, és amikor eljött
a harc ideje, minden dühömet és frusztrációmat belevittem az ütéseimbe. Annyira
elvakított a tehetetlenség, hogy majdnem halálra vertem aznapi ellenfelemet, de
legalább a matracomon tölthettem az éjszakát. Attól kezdve minden egyes
párbajomat megnyertem, emiatt a többiek még jobban megutáltak. A szívatásom nem
szűnt meg, de a Kiképző szemében mintha elismerést láttam volna megcsillanni,
ráadásul úgy véltem, drukkol nekem, hogy minél ügyesebbé váljak.
Nyár volt, amikor a Kiképző
bejelentette, hogy az unokaöccse a táborba érkezik, de nem azért, hogy ő is
katonásdit játsszon, a bácsikáját látogatta meg, aki a lelkünkre kötötte, hogy meg
ne próbáljunk a közelébe férkőzni. Mindenki kíváncsi volt arra, milyen lehet a
nagybátyja által agyon dicsért fiú, engem viszont egy cseppet sem érdekelt.
Biztos olyan vadállat, mint a Kiképző, vagy csupán egy újgazdag ficsúr, aki
mindent megkapott az életben, ellentétben velem, gondoltam. Még a saját
köreimből sem voltak barátaim, miért vágytam volna egy olyan srác társaságára,
aki csak a moziban láthatott olyan borzalmakat, amiket én a saját bőrömön
tapasztaltam meg, és a film főszereplőjeként éltem át, amit ő nézett?
Amikor először megláttam, mégis olyan
hatást gyakorolt rám, amit addig még nem éreztem. Sosem fogom elfelejteni az
első találkozásunkat, illetve amikor először megpillantottam őt. A kertjükben
üldögélt egy padon, arcát a nap felé fordítva lehunyt szemmel élvezte, ahogy a
meleg sugarak cirógatták tökéletes bőrét. Hosszú perceken át képtelen voltam
levenni róla a tekintetemet, és attól kezdve mindennap a házuk körül sündörögtem,
hogy legalább egy pillanat erejéig megláthassam a mosolyát, amitől érthetetlen
módon gyorsabban kezdett verni a szívem. Magamban elneveztem őt Napsugárnak,
mert megjelenésével bearanyozta a táborban elszenvedett időt, és csak a
látványától forróság járta át minden porcikámat.
Hetek múlva azonban arra kezdtem ráeszmélni,
hogy valami nagyon nincs rendben velem. Amíg a többiek a városban hagyott
barátnőjükről áradoztak, vagy arról a csajról, akit fel fognak szedni, ha
kijutnak innen, én szüntelenül az aranyhajú fiúról álmodoztam, miközben olyan
dolgokat művelt a testem, aminek gyermeki agyam nem fogta fel a jelentőségét.
Képek villantak a fejemben, melyeket ha apám látott volna, ott helyben ölt
volna meg. A párbaj során sem tudtam már koncentrálni, aminek köszönhetően újra
őrnek állítottak, amit nem bántam, mert amúgy se tudtam aludni a bűnös
gondolatok miatt. A többiektől távol úgy éreztem, nem annyira kínos Napsugárról
fantáziálni, és igazán meglepődtem, amikor hirtelen mellettem termett, hogy pár
centiről csodálhassam szép vonásait. Nem szólt hozzám, csak rám mosolygott, és
a kezembe nyomott egy szendvicset meg egy csokis sütit. Egy pillanat alatt
befaltam mindent, részben azért, mert nagyon éhes voltam, részben azért, hogy ne
pazaroljak el túl sok időt olyan felesleges dolgokra, mint az evés, amikor ő
velem van. Megfogta a kezem, a fejét a vállamra hajtotta, én pedig totálisan
kiszolgáltatottnak éreztem magam. Tudtam, ha az ellenségnek most támadna kedve
ránk törni, a semmibe veszne több évnyi tanulmányom, mert lebénultam mind
testileg, mind agyilag, amikor így simult hozzám. A nagy idillben álmodozón
lecsukódtak a szemeim, mire rögtön érkezett az áramütés, amin a fiú teljes
mértékben felháborodott. Akkor szólalt meg először, de nem beszélte a
nyelvünket, ezért egy kukkot sem értettem abból, amit mondott, de a
hangsúlyából ítélve eléggé felzaklatta, amit látott. Ajkát a bilincs fölé
tapasztotta, és lassan végigcsókolta a karomat, én pedig hatalmas pocsolyává
olvadtam érintése nyomán, és rájöttem, nem is lenne olyan rossz ez az áramütés
dolog, sőt, ha minden egyes rázás után ilyen jutalomban lenne részem,
másodpercenként csuknám be a szemem. Érte megérte szenvedni, és küzdeni a
túlélésért.
A következő párbajt direkt veszítettem
el, abban a reményben, hogy megint meglátogat majd, és nem kellett csalódnom.
Ezúttal azonban az étel mellett a bilincs kulcsát is elhozta, és egy győzedelmes
mosoly kíséretében csatolta le kezemről az átkozott darabot. Imádtam vele
lenni. Imádtam, amikor finom ujjait végighúzta az állam vonalán, amikor
megremegett az apró puszitól, amit az arcára nyomtam, és amikor olyan erősen
ölelt, hogy konkrétan azt véltem felfedezni, erővel és energiával tölt fel
másnapra. Imádtam, ahogy az ujjait az enyéimbe fűzte, amíg másik kezével egy
szívet rajzolt a tenyerembe. Ő volt a megváltás annyi szenvedés után, és miatta
nem is bántam, hogy az apám a táborba küldött. Miatta akkor is vigyorogtam,
amikor a többiek szennyesét mostam, és nem foglalkoztam idegesítő
megjegyzéseikkel, miszerint én úgyse kellenék senkinek, ezért tökéletes leszek
katonának, mert úgysem fogok senkinek sem hiányozni, ha meghalok harc közben.
Egész nap csak rá gondoltam, és számoltam a perceket az újabb találkozóig.
Egyik este azonban akkori ellenfelem
nagyon nem akart harcolni, és akaratomon kívül is én kerültem ki győztesen a
verekedésből. Talán direkt csinálta, talán előre kitervelt csapda volt, de
akkor, ott nem tudtam gondolkozni, és önként jelentkeztem az őrségre, attól
függetlenül, hogy a társamnak kellett volna kivonulnia. A Kiképző értetlenkedve
vonta fel a szemöldökét, de szó nélkül hagyta, hogy én őrködjek, amitől majd’
kiugrottam a bőrömből, hiszen nem akartam csalódást okozni az én Napsugaramnak
azzal, hogy nem megyek el. Amikor átölelt, éreztem, hogy ez az este különleges,
más, mint a többi. Most vagy soha, Sehun, gondoltam, és célba vettem a fiú
élettől duzzadó ajkait. Amikor a szánk végre összeért, megkönnyebbülten sóhajtott
fel, mintha ő is régóta vágyott volna erre a pillanatra, mintha ugyanolyan
örömmámorban úszott volna, mint én, mintha ő is először lett volna boldog… Mert
én akkor először voltam életemben igazán boldog, de aki az én filmem
forgatókönyvét írja, nyilván nem szánt nekem happy endet, így a boldogságom
pontosan tíz másodpercig tartott. Utána sokkal rosszabb következett annál, mint
amit addig átéltem.
Hátulról erős kezek ragadták meg a
nyakam, és kíméletlenül elszakítottak a szeretett fiútól. A Kiképző rajta
kapott minket… Gondolom, feltűnt neki, hogy mostanában leromlott a
teljesítményem, ráadásul annyira elővigyázatlan voltam, hogy magamnak ástam meg
a síromat azzal, hogy önként és dalolva jelentkeztem annak a feladatnak az
elvégzésére, amit senki sem csinált szívesen. Azt hittem, jól meg fog verni,
azt hittem, kidob a táborból, hogy ne rontsam tovább a levegőt… Azt hittem,
megöl, amiért az ártatlan unokaöccsére vetettem ki hálómat, de ennél sokkal
rosszabb történt. Legmerészebb rémálmomban sem képzeltem volna el, ami ezután
következett. Bevonszolt a házba, és kulcsra zárta az ajtót. Azt mondta,
vetkőzzek le, és kéjes vigyorral nézte végig, amíg reszkető kézzel dobáltam le
magamról a ruhadarabokat. Azt mondta, hasaljak fel az előttünk álló asztalra.
Amikor a testemen éreztem érdes ujjait, akkorát haraptam a nyelvembe, hogy fel
ne üvöltsek, hogy a vér íze rögtön elöntötte a számat. Aztán ütni kezdett, és
én azt kívántam, ne hagyja abba, mert a verés sokkal vonzóbb opció volt annál,
amit azután művelt velem. A számba tömte a zoknimat, hogy ne tudjak segítségért
kiáltani, bár tisztában voltam vele, hogy úgysem mentenének meg. Azt mondta, ne
sírjak, mert ha egyetlen könnycseppet meglát a szememben, még durvább lesz. És
aztán…
Hallottam, hogy Napsugár eszeveszetten
dörömböl az ajtón, és szüntelenül csak a nevemet kiáltozza. Az őrület határán
állva azon kezdtem el filózni, honnan tudja, hogy hívnak. A fejem néha a falba
verődött, aminek kifejezetten örültem, és azért fohászkodtam, hogy ájuljak már el
végre, mert ha nem vagyok eszemnél, nem érezhetem a mellkasomat szaggató,
visszafojtott könnyek fullasztó tengerét. Nem tudtam eldönteni, hogy a fizikai
vagy a lelki fájdalom volt-e nagyobb, de a rám mért tortúra ellenére nem jött a
megváltó tudattalanság. Még az a kibaszott univerzum is ellenem volt, és nem
engedte, hogy a sötétség a karjába zárjon, így elszakítva az elcseszett
valóságtól, ami számomra egyet jelentett a halállal.
Egy ponton tényleg elájultam, csak
sajnos túl későn. Nem tudom, meddig voltam eszméletlen, de amikor magamhoz
tértem, láttam, hogy az a vadállat békésen alszik a szobájában. Úgy éreztem,
nekem már mindegy, ezután úgysem leszek az többé, aki voltam, ezért földöntúli
nyugalommal sétáltam az ágyához, és merítettem a mellkasába az első kést, ami a
kezembe akadt. Rám fröccsent a vére, és a sajátommal elvegyülve szennyezte be
az egész testem. Nem törődtem azzal, hogy eltűntessem az ujjlenyomataimat a
gyilkos fegyverről, nem számított semmi. Alig bírtam járni, de kivonszoltam
magam a házból, ahol az összegörnyedt, alvó Napsugárral találtam szemben magam.
Egy futó pillantást vetettem rá, mert úgy gondoltam, már csak azzal
beszennyezem, ha ránézek. Olyan szép és tiszta volt, mint egy ártatlan kisfiú,
pedig pár évvel idősebb lehetett nálam. Amikor aludt, még inkább egy földöntúli
lényre emlékeztetett, aki soha nem lehet az enyém. Én voltam a hülye, amikor
egy másodpercig azt hittem, köztünk lehet valami, hogy normális életet élhetek
vele… Szerettem volna utoljára megérinteni, de nem tehettem meg. Nem nyúlhattam
hozzá azzal a kézzel, amihez vér tapadt, ami egy olyan testhez tartozott, amit
egy életre tönkretettek…
Amikor arra gondoltam, hogy csak pár
pillanatra érhetett össze ajkunk, és nem csókolhattam meg rendesen, a szívem
szinte kettéhasadt. Ez a tény jobban fájt annál, amit velem tettek. Jobban
kínzott a veréseknél, a megaláztatásoknál, a meggyalázásnál… mindennél. És
akkor sírni kezdtem. Nem magamért, hanem érte. Az el nem csókolt csókunkért, és
azért, hogy nem lehettem az, akit megérdemelt.
A hazafelé tartó út talán egy hétbe is
beletelt. Nem szállhattam ilyen állapotban vonatra, ráadásul jegyre sem volt
pénzem. Volt, hogy a fájdalomtól négykézlábra kényszerülve másztam a porban,
volt, hogy órákra elnyomott az álom, és olyankor mindig azt képzeltem, hogy
többé nem fogok felébredni. De az égiek továbbra sem kegyelmeztek meg nekem,
nem küldték értem a Kaszást, pedig szívélyesebben üdvözöltem volna bármelyik
régi barátnál.
Ahogy közeledtem a házunkhoz, egyre inkább
görcsbe rándult a gyomrom. Rossz előérzetem támadt, tudtam, hogy a
megpróbáltatások továbbra sem értek véget. Megfordult a fejemben, hogy nem
megyek haza, inkább az utcán koldulok, minthogy újra szemtől szembe kerüljek
apámmal. De anyát látnom kellett. Bár sosem állt mellém, és ritkán érezhettem
anyai oltalmát, amikor jutott nekünk egy kis idő kettesben, olyan volt, mint a
legcsodálatosabb szülő. Ha nem volt apám befolyása alatt, csilingelő kacaja
bejárta az egész házat, arcomat pedig forró csókokkal borította be. Imádkoztam,
hogy az öregem a kocsmában dekkoljon, de amint egyre közeledtem, meghallottam
az ordítozást, ami nem származhatott mástól. Hallottam anyám ijedt sikolyát, és
tudtam, be kéne rohannom, hogy megvédjem őt. Annyiszor lettem tanúja annak,
hogy apám összeveri, de a táborban megerősödtem; már nem vagyok az a
szerencsétlen kölyök, aki azelőtt voltam. Ennek ellenére valami a földhöz
láncolt, és egy lépést sem tudtam tovább menni. Ott álltam fülemre szorított
kézzel, mert képtelen voltam azt hallgatni, ami a falak mögött folyt. A fegyver
dörrenése azonban áthatolt a csenden, ami védelmezően vont körbe, és a zaj
hatására végre megmozdultak lebénult végtagjaim.
Berohantam a rég nem látott házba, és
először anyám élettelen testébe botlottam. Közben egy golyó süvített el
közvetlenül a fejem mellett, és rá kellett feküdnöm anya holttestére, hogy ne
érjen el a további támadás. Még egyszer eldördült a pisztoly, ezúttal messzebb
csapódott a lövedék a falba, én pedig talpra ugrottam, és egy mozdulattal a
padlóra löktem apámat.
– Most azonnal szét fogod loccsantani az
agyadat, megértetted? – sziszegtem a fülébe, és úgy állítottam be a kezét, hogy
a pisztoly csöve pontosan a halántéka közepére mutasson.
– Sehun… én vagyok az apád… ne tedd ezt…
– könyörgött reszketeg hangon.
– Én nem teszek semmit, te patkány!
Megölted a feleséged, utána pedig nem bírtál a bűntudattal, és magaddal is
végeztél. Csináld, mert esküszöm, addig foglak kínozni, amíg a golyó után nem
kezdesz vonyítani. Tudod, te lennél a második… Nemrégiben nyírtam ki azt a
tagot, aki a kiképzőm volt. Húzd Meg A Ravaszt! – Kicsit még hezitált, ezért
teljes erőmből oldalba rúgtam. Nem tett semmit a nyüszítésen kívül, ezért az
arcát is megismertettem a cipőm talpával. Mielőtt fejbe lőtte volna magát,
gúnyos vigyorra húzódott a szája, és még ebben a szituációban is gondoskodott
arról, hogy a lelkembe tiporjon.
– Olyan lettél, mint én. Örülök, hogy
úgy halhatok meg, hogy büszke vagyok rád – hörögte, aztán örökre elhallgatott.
Odaszaladtam anyámhoz, és zokogva a karjaiba omlottam. Ezerszer elismételtem,
hogy bocsásson meg, hiszen ha nem bénított volna le a gyávaság,
megakadályozhattam volna a tragédiát. Végeztem mindkét férfival, akik
megnyomorították az életemet, de mindez semmit sem ér, mivel túl későn
cselekedtem. Nem érdemeltem meg, hogy tovább éljek, amikor anya miattam halt
meg. Elhatároztam, hogy addig fogok ott feküdni, amíg éhen és szomjan nem
halok, és pár órán belül újra elvesztettem az eszméletemet, amit a halál kezdeti
stádiumának hittem.
Azonban itt tértem magamhoz, puha párnák
és színes falak közt, és ahogy a szolgálólány elmondásából megtudtam, a király
személyesen hozott ide. Biztos értesült arról, hogy én végeztem a Kiképzővel,
és felkeresett, hogy bevegyen a seregébe. Le a kalappal előtte, amiért nem
riadt vissza attól a látványtól, ami fogadta, és hogy nem tett le arról a
tervéről, hogy magával hozzon. Hálásnak kéne lennem neki, de még túlságosan
össze vagyok zavarodva ahhoz, hogy józanul tudjak gondolkodni. Leveszem a
törölközőt a tükörről, és megállapítom, hogy egy fokkal jobban mutat a
tükörképem, bár a zúzódások nehezen fognak elmúlni. Mondjuk, az beletartozik a
katonai imidzsbe, úgyhogy annyira nem érzem visszataszítónak magam, amikor a
király elé állok, legalábbis nem a külsőm az, amiért undorodom magamtól.
Fejemben kavargó gondolatokkal járom a
birodalmat, de végül is, nem bántam meg, hogy elfogadtam a király ajánlatát.
Szükségem van egy biztos pontra, egy otthonra, ahova hazatérhetek, valakire,
aki enni ad nekem, és egyelőre nincs jobb ötletem. A nagykabát ellenére, amit
adtak, vacogom, ezért megszaporítom a lépteimet; ideje hazamenni.
Halk nyöszörgésre leszek figyelmes, és
átfut az agyamon, hogy nem vagyok kíváncsi senki nyomorára, mégis fülelni kezdek,
hogy ráleljek a hang forrására. Nem messze tőlem megpillantok egy fiút, aki egy
szakadék fölött lóg, csupán egy vastagnak nem mondható faágba kapaszkodik
görcsösen, ami ránézésre bármelyik pillanatban felmondhatja a szolgálatot.
Óvatosan odamegyek hozzá, és felmérem a helyzetet.
– Fogd meg a kezem, felhúzlak! – mondom
neki, mire rémülten rázza meg a fejét.
– Nem merem elengedni – suttogja
összekoccanó fogakkal. Még közelebb merészkedek, hogy a hóna alá nyúlva
ránthassam fel, de az utolsó ingatag lépésnél megcsúszom, és én is zuhanni
kezdek. Elkapom a fa egyik stabilabb ágát, de ennek következtében az az ág,
amibe a fiú kapaszkodik, letörik, ő pedig azonnal csúszni kezd lefelé.
– Fogd meg a kezem! – parancsolok rá, és
szerencsére van annyi lélekereje, hogy a sokk ne uralkodjon el végleg rajta.
Amikor összeérnek az ujjaink, a tekintetünk is találkozik, és annak ellenére,
hogy mindez egy pillanat leforgása alatt történik, úgy érzem, mintha
évezredeken át bámulnánk egymást. Zuhanni kezdek, de nem a szakadékba, szeme
mélysége szippant magába, és olyan érzés kerülget, mintha kezdettől fogva
ismernénk egymást. Mintha egyszerre látnám a jövőt és a múltat, egyszerre érzek
szerelmet és gyűlöletet egy olyan személy iránt, akiről azt sem tudom, hogy
kicsoda. Illetve valahol mélyen pontosan tudom, hogy ki ő: a végzetem.
Egy átkozott villámcsapás, ami arra a
pillanatra úgy kiűzi belőlem annak a szeretett fiúnak az emlékét, mintha nem is
létezett volna. Egy hurrikán, ami szavak és tettek nélkül fordítja fel
fenekestül egyébként is elbaszott életemet. Egy mosoly, ami egyszerre melengető,
és egyszerre üzeni azt, hogy vadászból prédává váltam, aki mazochista módra
örömmel tetszeleg újonnan ráosztott szerepében. De mielőtt vele együtt
beleszédülnék az alattunk húzódó mélységbe, visszatérek a valóságba, hogy
mindkettőnket biztonságban tudhassam.
– Köszönöm! Ez egy annyira elhagyatott
terület, hogy alig jár erre valaki. Azt hittem, ha nem fogok leesni, akkor a
fagyhalál okozza vesztem. Tudod, megcsúsztam azon a jeges szakaszon, és nem
volt erőm visszahúzni magam – magyarázza az említett területre mutatva. Közben
úgy reszket, mint a nyárfalevél, ezért nem törődve azzal, hogy a kabát alatt is
fázom, gyorsan leveszem magamról, és felsegítem rá. Hálásan megfogja a kezem,
és olyan szemeket mereszt rám, mintha én lennék a birodalom legnagyobb hőse. Ha
tudná, hogy egy ember haláláért vagyok felelős, sőt, tulajdonképpen az apámé is
a lelkemen szárad. – Mi járatban vagy errefelé? Ha jól emlékszem, még sosem
láttalak.
– Most fogadott be a király a katonái
közé. Nem tudom, mire vállalkoztam. Sosem voltam oda az uralkodó családért,
főleg a kis Jongin hercegért. Hogy fogom elviselni azt az elkényeztetett
kölyköt? Azt mondják, lelki terrorban tartja az egész udvart. Tipikus gazdag
hülye gyerek, aki azt hiszi, hogy azért mert ő aranykanállal a seggében
született, azt tehet a szegényekkel, amit akar. Gyűlölöm a fajtáját, és attól
félek, ha felcseszi az agyam, nem fogom tudni kontrollálni magam, és olyat
fogok tenni, amiért a király elbocsát. Jaj, ne haragudj, hogy ennyit beszélek…
Te is mesélj magadról valamit. Gondolom, sietsz haza a történtek után.
– Éppenséggel egy találkozóra sietek.
Apám be akar mutatni egy olyan srácnak, aki semmit nem tud rólam, mégis egy
szemétládának tart – mosolyodik el kissé fagyosan.
– Isten hozott, Oh Sehun! Basszus, olyan
ismerős vagy valahonnan. Ja, hogy te mondtad azt kábé fél órája, hogy mekkora
egy pöcs vagyok. – Leesik az állam, amikor a palota dísztermében az a fiú áll
előttem, akit nemrég mentettem meg. Ó, hogy az a… Tekintetéből eltűnt a
kedvesség, olyan dühösen villog a szeme, mintha most fojtottam volna vízbe a
kedvenc kiskutyáját. Eleve nem lett volna könnyű itt az élet, de magam alatt
vágtam a fát, amikor ismeretlenül beolvastam neki. Vajon miért nem lehet egy
perc nyugtom sem?
Ezt költői kérdésnek szántam, de a
következő hetekben valóban nincs egy pillanatnyi békém sem. Jongin amikor tud,
belém rúg, na nem fizikailag, de lassan rá kell jönnöm arra, hogy a lelki
fenyítés sem sokkal jobb annál, mintha agyba-főbe verne. Személyi csicskásává
tesz, pedig tisztában van vele, hogy nem az lenne a dolgom, hogy utána cipeljem
a sport felszerelését, kitakarítsam a szobáját, vagy addig várjak rá a
hidegben, amíg ő a jegyesénél tesz látogatást. És nem elég, hogy
feltakaríttatja velem a mocskát, nem egyszer játssza el azt, hogy miután
tisztára sikálom a padlóját, direkt kiönti a kávét vagy végigjárja a szobáját
sáros cipővel, hogy ne unatkozzak. És persze mialatt nála gürizek, nem hagy
magamra, folyamatosan szidalmaz, mint a rohadt mostohanővér azt a rakás
szerencsétlenség Hamupipőkét. És nekem szótlanul kell tűrnöm, mert az ő
gonoszkodásait leszámítva jó sorom van a palotában. Talán a karmám nem
engedheti meg, hogy igazán jól érezzem magam, ezért áldott meg ezzel az
idegesítő farokkal. Lövésem sincs, hogy tarthattam vonzónak a szakadéknál, és
néha megbánom azt, hogy nem hagytam, hogy a mélybe zuhanjon. Még egy ember
halála ide vagy oda, tök mindegy; már úgyis a pokolra fogok jutni. Fogalmam
sincs arról, hogyha kussoltam volna, másképp bánna-e velem, de nem sok esélyt
látok rá. A személyzet többi tagjával sem viselkedik különbül, bár szemmel
láthatóan én vagyok a kedvenc játékszere, amin kitöltheti a bunkóságát.
Pillanatok alatt szertefoszlott az a vonzalom, amit iránta éreztem, és apám meg
a Kiképző után a harmadik helyre lépett az általam gyűlölt személyek listáján.
Számtalanszor mélyesztettem a fogamat a számba, nehogy visszaszóljak neki, mert
nem akartam lealacsonyodni az ő szintjére. Direkt provokált, és azzal
dühítettem igazán, hogy csendben tűrtem a megaláztatást. Ha kinyitottam volna a
szám, azzal csak azt értem volna el, hogy önelégülten konstatálta volna, hogy
végre legyőzött, sikerült kihoznia a sodromból, de eszem ágában sem volt
megadni neki ezt az elégtételt. Különben sem esett nehezemre hallgatni, hiszen
az egész életem arról szólt, hogy némán viseltem el az ellenem irányuló
rosszindulatot. Néha elgondolkoztam azon, hogy talán bennem van a hiba, mert az
nem lehet véletlen, hogy mindenki rám van állva, egyszerűen mágnesként vonzom
magamhoz a bajt.
Egy napon Jongin herceg azonban átlépi
azt a határt, ahol a szívatás átcsap kegyetlenségbe. A folyóparton sütkérezik
éppen, és arra utasít, hogy egymás után kenjem meg a szendvicseit, töltsek neki
inni, satöbbi. Amikor unatkozni kezd, fogja magát, és a vízbe hajítja a
karkötőjét, majd rémülettel hangjában kezd óbégatni, hogy azonnal halásszam ki
neki az ékszert.
– A jegyesemtől kaptam azt a karkötőt,
nem térhetek haza nélküle. Véletlenül beleesett a vízbe, kérlek, hozd vissza
nekem! – Nem tudom, hogy nevessek vagy sírjak a „véletlenül” és a „beleesett”
szavakon, mindenesetre egy tapodtat sem mozdulok a helyemről. – Nem szegülhetsz
ellen a herceged parancsának. Azonnal hozd vissza a karkötőmet! – Hangja
egyszerre olyan, mint egy hisztis kisfiúé, ugyanakkor vérfagyasztóan cseng, és
azt sugallja, ha nem teszed, amit mondok, holnap repülsz a palotából. Mindig ez
a szlogenje, mert tudja, hogy nincs hova mennem, és hogy csak azért nem
kerültem börtönbe, mert a király védelmét élvezem. Tudja, hogy bármit megtennék
annak érdekében, hogy itt maradhassak, ahogy azt is, hogy irtózom a víztől,
mivel múltkor kihallgatta egy beszélgetésemet. Azért találta ki ezt a kis
játékot, mert meg akar törni, mert azt akarja, hogy térdre esve könyörögjek
neki, hogy hadd ne kelljen a víz alá merülnöm, de velem rossz lóra tett.
Megedzett az élet, úgyhogy nem lesz olyan könnyű dolga, akárhogy próbál
eltávolítani az udvarból, nem fog neki menni.
Nagy levegőt veszek, és ruhástul a
folyóba sétálok. Látom azt az átkozott ékszert, gúnyosan csillog a víz fenekén,
és amikor arra gondolok, hogy le kell érte merülnöm, eluralkodik rajtam a
pánik. Az nem jó stratégia, ha percekig idegesítem magam, gyorsan túl kell
rajta esnem, mielőtt kudarcot vallanék. Becsukom a szemem, összeszorítom a
fogam, és alábukom. A karkötőt hamar megszerzem, de úgy érzem, hogy képtelen
vagyok a felszínre jönni. Mintha valami folyamatosan nyomna le, vagy indaként
csavarodna a bokámra, hogy a mélybe húzva örökre ott tartson. Megjelennek
előttem azok a képek, amikor védtelen gyermekként apám a kádban nem engedi,
hogy feljöjjek a víz alól, és átfut az agyamon, hogy talán a szelleme
látogatott meg, és bosszúból magával visz. Abbahagyom a küzdést, mert
tulajdonképpen nem bánom, ha itt ér a halál. Csak ne égne olyan pokolian a
tüdőm… Hirtelen erős kezek ragadnak meg, és ahelyett, hogy mélyebbre
taszítanának, sietősen a felszínre húznak.
– Sehun, Sehun… térj magadhoz… Én nem
akartam… – Jongin hangja remeg, ahogy a keze is, amikor kisimítja arcomból a
bőrömhöz tapadt tincseket. És… sír? Szentséges isten, nem elég, hogy ezúttal
sem tudott legyőzni, a végén ő tört meg helyettem. Nem moccanok, hadd higgye
azt, hogy meghaltam, bár igazság szerint fel nem fogom, miért van ennyire
kétségbeesve. Biztos szomorú, hogy elveszíthet, mert akkor nem lenne kivel
szórakoznia a továbbiakban. Hagyom, hogy a könnyei amúgy is vizes arcomra
hulljanak, de minden izmom megfeszül, amikor megérzem az ajkát az államon.
Baszki, ugye nem akar szájon át lélegeztetni? Reflexszerűen ellököm magamtól,
és talpra ugrok. A karkötőt, amit azóta görcsösen szorongatok, a lába elé
hajítom, és várom, hogy rám förmedjen, hogy azonnal vegyem fel, és adjam a
kezébe. Ehelyett szótlanul lehajol érte, és elkeseredetten csatolja vissza a
csuklójára. Én vadbarom meg késztetést érzek arra, hogy odamenjek hozzá, és
letöröljem a könnycseppeket arcáról… Mi a büdös franc ütött belém? Egyetlen
kedvesnek mondható gesztusától rögtön ellágyulok? Tehát mégis sikerült
megtörnie…
Tétován ácsorgok a kétes kinézetű klub
előtt, amit a haverjaim ajánlottak a figyelmembe. Elég messze van a palotától; egyrészt
azért jöttem ide, hogy kis időre távol kerüljek attól a helytől, másrészt azért,
mert muszáj lesz levezetnem valamivel a bennem gyűlő feszültséget. A folyónál
történtek óta Jongin cseszegetései abbamaradtak, jóformán nem is szól hozzám
mostanában. Végre a valódi feladatomra koncentrálhatok, néha mégis úgy érzem,
hiányzik, hogy nem kiált oda nekem, hogy rakjam rendbe a szobáját, mert akkor
legalább láthatnám… Nem vagyok normális, tutira nem vagyok az. Hogy hiányozhat
egy olyan ember, akit nemrég még a pokolba kívántam? Hogy hiányozhat egy olyan
ember, akinek egyetlen jó tulajdonságát sem tudnám megnevezni? Aki kedvtelésből
és unaloműzésből bánt másokat, aki lenéz, és harsányan nevet rajtam az ostoba
barátaival? Bár az eset óta már ezt sem teszi, sőt, ha valaki gúnyolódni kezd
rajtam, azt csendre inti. Talán mindkettőnkben megváltozott valami aznap, de
annyira nem vagyok hülye, hogy többet képzeljek a dologba puszta megbánásnál. Ő
nem bunkózik velem, én pedig nem utálom már annyira, de itt pontot is tehetünk
a mondat végére.
Egy férfi szélesre tárja előttem a klub
ajtaját, és nyájasan beinvitál. Basszus, észrevettek, úgyhogy már késő lenne
megfutamodni. A hely két részre van osztva: jobb oldalon helyezkednek el azok a
szobák, ahol a nők nyújtanak szexuális szolgáltatásokat, bal oldalon pedig a
férfiak elégítik ki az ide betérők igényeit. Az eszem azt súgja, menj jobbra,
és végre űzd ki magadból a bűnös gondolatokat, de a lábam balra visz. A férfi
megkérdezi, mire vágyom, mire elvörösödöm, és dadogva kinyögök valami nem tudom
félét. Gondolkodóba esik, majd a homlokára csap, mintha megtalálta volna
számomra a tökéletes jelöltet. A 88-as számmal jelzett ajtó felé bök, és arra
bíztat, bátran lépjek be rajta. Megint hezitálni kezdek, de most nem olyan
sokáig, mert eléggé zavaró, hogy több szempár is azt lesi, mikor nyitok be
végre. Bekopogok, bár nem hinném, hogy itt ez lenne a szokás, ráadásul a hangos
zenétől nem hallom a bentről jövő választ, úgyhogy inkább erőtlenül lenyomom a
kilincset.
Vaksötét fogad, aminek igazából örülök.
Nem akarom látni azt a valakit, akivel szégyenletes dolgokat készülök művelni.
Igen, szégyellem magam emiatt, de talán a sötétség hatására könnyebben
feloldódnak a gátlásaim, és képes leszek ellazulni, ha már itt vagyok.
–
Üdvözöllek, találkoztunk már? – Összerezzenek, pedig a hang, ami
megszólít suttogásként ér el hozzám. Valamiért úgy érzem, nekem is suttognom
kell, ezért így válaszolok:
– N… nem… most járok itt először.
– Az én nevem Kai. Neked nem kell
elárulnod a tiédet, mert elég sok nős férfi jár ide, akik titokban akarják
tartani a kilétüket, ezért van a sötétség is. Ne aggódj, ami történni fog, az a
falak között marad. Nem tudom, ki vagy, de nem is ártanék neked. Én azért
vagyok, hogy élvezetet nyújtsak mindkettőnk számára. – Ez betanult szöveg
lehet? Megborzongok érzéki suttogásától, és csupán hangja bársonyosságától
megkeményedek. Jesszusom, szánalmasabb vagyok, mint gondoltam! Mivel még mindig
az ajtónál álldogálok, odalép hozzám, és egyenesen az ágyhoz vezet. Idegesen
leülök, de nem kezdek el vetkőzni, vagy ilyesmi. Érzékelem, hogy ő kényelmesen
elnyúlik mellettem, és kezemet meztelen hasára helyezi. Teljesen le vagyok
bénulva, úgyhogy nem bánom, hogy végigvezeti az ujjaimat magán. Annyira forró
és puha a bőre, hogy legszívesebben rávetném magam, és a kezem helyett a
nyelvemmel járnám be egész felsőtestét. A fenébe! Hogy lehetek ennyire
felszínes? Hogy izgulhatok fel ilyen mértékben egy vadidegentől, aki lehet,
hogy a valóságban pszichopata, akiről semmit nem tudok, még csak az arcát sem
látom, ennek ellenére szétrobbanok, ha nem kaphatom meg. Szándékosan nem
gondolok arra a személyre, akivel mindezt meg szerettem volna tenni. Őt kéne
simogatnom, vele kéne megismernem a gyönyör csodáját a közös ágyunkban, nem egy
ilyen helyen, ahova normális ember be sem teszi a lábát. Amikor a kezem a
farkához ér, riadtan kapom el, mire halkan felnevet. Olyan édesnek hat az a
torkából feltörő, lágyan hullámzó hang, hogy egy pillanatra elfeledteti velem,
hol vagyunk.
– Te kezdő vagy, ugye? Azt hiszem, rossz
helyre jöttél. Inkább Layt kellett volna választanod, ő olyan gyengéd, mint a hajnali
szellő. Én viszont a legvadabbul tomboló hurrikán vagyok, amire szerintem nem
vagy felkészülve. – Nem akarok gyengéd fiúval lenni, mert akkor aztán tényleg
eszembe jutna az én Napsugaram, és képtelen lennék végigcsinálni. Tombolni
akarok, az kiűzheti belőlem a kedves emlékeket, és amíg tart, talán az agyamat
is sikerül kikapcsolnom. Mellé fekszem, bár a ruháimtól továbbra sem válok meg,
és ezúttal határozottabban barangolom be a testét a kezemmel. – Tilos a csók! –
nyögi, amikor rámarkolok. Ha nem figyelmeztetne, akkor sem csókolnám meg.
Egyetlen emlékem maradt az aranyhajútól, az ajkamon pihenő ártatlan csókja, és
nem fogom engedni, hogy bárki lemossa onnan. Nem sokáig hagyja, hogy
kényeztessem, pedig a száját elhagyó nyögések arról tanúskodnak, hogy kezdő
létemre nem végzek rossz munkát. Elhúzódik, és valami után matat, majd egy
öngyújtó kattanását hallom. A pillanatnyi fényben látom, hogy egy gyertyát
készül meggyújtani, de nem hinném, hogy romantikus cselekedetek vezérlik.
Amikor újra fellobban a láng, tekintetem az ágy melletti éjjeliszekrényre
téved, amin szájpeckek, korbácsok, bilincsek, és több, általam
beazonosíthatatlan, de elég ijesztő tárgy hever. Elfújom a gyertyát, és kiütöm
a kezéből, ahogy az öngyújtót is. Nem tévedtem nagyot, amikor azt gondoltam,
lehet, hogy egy pszichopata markába kerültem. Ez egy perverz állat, de az
biztos, hogy velem nem fog szórakozni, abból már elegem van. – El sem tudod
képzelni, milyen nagy örömöt válthat ki belőled a forró viasz… Vagy hogy milyen
izgató, amikor a korbács égő barázdákat hagy a bőrödön… Egy idő után a fájdalom
mérhetetlen gyönyörbe fordul át.
– És gondolom, te vagy a domináns fél,
aki megbünteti az alárendeltjét. Mégis honnan tudod, hogy milyen gyönyöröket
okoznak ezek a szarok, amikor te sosem próbáltad?
– A klienseim nem szoktak panaszkodni,
sőt, mindig visszatérnek. Szerinted, miért küldtek hozzám? Mert én vagyok a
legkeresettebb a klubban, velem garantált az élvezet.
– Ha ennyi kliensed van, akkor nem
számít, hogy egyel több vagy kevesebb. Részemről én nem vagyok kíváncsi az
elmebetegségedre, szóval léptem. – Felállok, de mielőtt kiszabadulhatnék a
nyomasztó légkörből, hátulról a nyakamra kulcsolja ujjait, és olyan közel hajol
a fülemhez, hogy csak egy centi választ el minket egymástól.
– Engem még soha, senki nem hagyott itt.
Nem fogom megengedni, hogy gúnyt űzz belőlem. – Fasza, még egy hisztis picsa,
aki nem tudja elviselni, ha mások nem úgy ugrálnak, ahogy ő fütyül nekik.
Szerencsésen belefutottam Jongin2-be, csak az a különbség, hogy ez a senkiházi
nem tarthat sakkban. A herceg sajnos parancsolhat nekem, és ha nem akarok
földönfutóvá válni újra, minden kívánságát teljesítenem kell, de ezek a
szabályok itt nem érvényesek.
Kitépem magam a szorításából, és az
ágyra taszítom. Tapogatva megkeresem a bilincset, és a kezeit az ágytámlához
láncolom. Megfogom a korbácsot, és finoman végighúzom a hátán, csak hogy
megijedjen, mert eszem ágában sincs használni. Ledobom magamról a nadrágot, de
a pólómat nem veszem le, így helyezkedek fölé. Elborul az agyam, és csak arra
tudok gondolni, hogy meg kell leckéztetnem azért, amiért másokat olyan
lealacsonyító helyzetbe kényszerít. De mi van, ha ők élvezik, amit velük
csinál? Biztos vannak olyan beteg emberek, akik ebben élik ki a perverziójukat,
akkor meg nem hibáztathatom Kait. Ő csupán megadja, amire azok az őrültek
vágynak. Talán azt reméltem, hogy azzal, ha megalázom ezt a fiút, valamilyen
módon Jonginon is bosszút állok, mert én igazából rá haragszom, de nem
vezethetem le máson a miatta elszenvedett sértettségemet.
Érzem, hogy Kai egész testében reszket,
és hirtelenjében rosszul leszek magamtól. Pokolian kívánom a szexet, és
pokolian kívánom őt, magát, de ez a helyzet túlságosan emlékeztet arra, amikor a
Kiképző megerőszakolt. Szeretnék benne lenni, szeretnék a nevét kiáltva
elmenni, de nem akarom, hogy azon a kálvárián kelljen átesnie, amin nekem
kellett. Biztos vagyok benne, hogy fájdalmat okoznék neki, ha belehatolnék, és
el sem tudom képzelni, hogy bírják ezt egyesek elviselni. Én nem bírnám ki, ha
valaki még egyszer ilyet tenne velem, ezért mást se szeretnék olyan dologra
kényszeríteni, amit én sem élveznék. Végigcsókolom a hátát, de minden érintésre
összerezzen, mintha a tilos a csók kijelentését nemcsak a szájára értette
volna. Mintha nagyobb fájdalmat jelentenének neki a gyengéd mozdulatok a
durváknál. De nekem vajon miért kell ilyen rohadtul érzelgősnek lennem?
Megszabadítom a bilincstől, és gyorsan magamra rángatom a nadrágomat. Ismét
elindulok, de megint megakadályoz abban, hogy messzire jussak.
– Kérlek, maradj… – kap a kezem után, és
visszahúz maga mellé. Hangjából eltűnt minden gőg, olyan kétségbeesettnek
tűnik, mintha pont rám lenne szüksége. De hát azt mondta, rengeteg kliense van.
Nem hiszem, hogy annyira rá lenne szorulva a pénzre, amit tőlem kap.
Megérzem a lábát a derekam köré
kulcsolódni, az ujjait a hajamban, a száját pedig… Ne, ezt nem teheti! A csókja
rosszabb minden kínzó eszköznél, azzal ellopja tőlem az egyetlen fiú ajándékát,
akit valaha szerettem, és akármi történjen, szeretni fogok. Olyan vágyakat ébreszt
bennem, amiket nem szabadna más iránt éreznem, csak a Napsugaram iránt… És az a
legrosszabb, hogy élvezem. Ellököm magamtól, mert nem tudok józanul gondolkozni,
ha úgy tapad rám, mint a bélyeg a borítékra. – Könyörgöm, ne hagyd abba! –
Lehúz magához, és elkezdhetnék azon háborogni, hogy megint uralkodni akar
felettem, de én sem vagyok jobb nála, hiszen örömmel adom át magam neki. Úgy
látszik, Mr. Tilos A Csók gyorsan megfeledkezett saját szabályáról, mert szó
szerint felfal, olyan heves, hogy attól félek, a víz helyett a csókjai fognak a
fulladásomhoz vezetni. Ismét el kell tolnom magamtól, de ezúttal csak azért,
hogy vegyek pár mély lélegzetet, aztán én csaphassak le rá, olyan vadul és
szenvedélyesen, amivel kéjes nyögdécselést csikarok ki belőle. Van egy olyan
érzésem, hogy jobban élvezi velem a csókolózást, mint bármelyik perverz
együttlétét másokkal. És ez túlságosan tetszik. Most először tudok hatást
gyakorolni valakire, most először én irányítom a dolgok alakulását, és azt
akarom, hogy ez a srác a függőmmé váljon. Hogy valaki végre rólam álmodozzon,
utánam sóvárogjon, érezze úgy, hogy nélkülem élni sem akar. Mert én így érzek azzal
a fiúval kapcsolatban, akitől röhögve elválasztott a sors. Valamiféle beteges
elégedettséggel tölt el, hogy Kai ennyire rám kattant, hiszen én sosem
tartoztam a népszerű fiúk táborába. Nem akartak velem játszani apám miatt, a kiképzés
alatt pedig lenéztek, amiért én voltam a legfiatalabb. Sosem kaptam elismerést,
főleg ilyen téren nem, ezért a dicsőség hamar a fejembe száll.
– Mennem kell. – Nagy erőfeszítésembe
kerül, hogy elszakadjak tőle, de muszáj lesz aludnom valamennyit, ha holnap
rendesen akarom végezni a munkámat. Egy köteg pénzt nyomok a kezébe, mert
szerencsére nem keresek rosszul katonaként, de úgy, ahogy van, visszaadja.
– Erre nincs szükség. Helyette ígérd meg, hogy visszajössz. – Szeretnék még egy
búcsúcsókot nyomni a szájára, de amint elválok tőle, tudatosul bennem, mit
tettem. Megcsaltam az egyetlen szerelmemet, és nem nyers szexszel, ami semmit
nem jelentett a felek számára, hanem őrjítő csókokkal, amik akárhogy próbálom
tagadni, mindent örökre megváltoztattak. Nem felelek neki, némán kirontok a
szobából, de egy percre meg kell állnom, hogy homlokomat a hideg falnak
támasztva vegyek néhány mély lélegzetet, ami reményeim szerint lenyugtatja
zakatoló szívemet. Az arcomon legördül egy könnycsepp, és attól függetlenül,
hogy neki nem válaszoltam, sajnos nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy akár
már holnap újra itt lehetek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése